Nem igazán volt kedvem ahhoz, hogy elolvassam az Ivan Iljics halálát. Már a címből kiderül, hogy miről is fog szólni, és ez engem zavart. Jobban szeretem a szimbolikus, nem egyértelmű címeket - például Vörös & fekete vagy A vadkacsa - mert ezek felkeltik az érdeklődésemet.
Szóval nem akartam egy ember szenvedéséről olvasni...
Furcsa volt, hogy Ivan Iljics a mű elején már halott, és csak később tudjuk meg, ki is ő és hogyan haldoklott, halt meg.
Miközben a haldoklását olvastam, eltűnt szinte az összes életkedvem. Mi van akkor, ha csak életünk végén jövünk rá, úgy mint a címszereplő, hogy minden hiábavaló volt, és nem olyan életet éltünk, amilyet szerettünk volna? Akkor már nincs visszaút. Most senki se az Igazgató Úr által tanított Sundar Singh dalra gondoljon, mert ez egy komoly téma
El kell hagynunk a megszokott életünket, szeretteinket, meg kell válnunk a számunkra fontos, megszokott dolgoktól.
Viszont mégis van egy fénysugár, vagyis fény az alagút végén. Talán a halál nem is olyan borzalmas, ahogy mi emberek gondoljuk?! Ivan Iljics boldogan hal meg, eljut a megváltáshoz. Nem tudhatjuk biztosan, mi lesz velünk a halál után, ez titok. erről még lesz egy Baudelaire-poszt

Összegzés:
Igazán azután értettem meg a történet lényegét, miután órán megbeszéltük. Az Ivan Iljics elolvasása után másként gondolok a halálra, és a könyveket nem a címük alapján ítélem meg.

Meg kell próbálnunk olyan életet élni, amire jó lesz visszatekinteni. & persze
Respice finem. :)

Címkék: orosz, realizmus, tolsztoj