A magyar Messiások.
Másabb, nehezebb, fájdalmasabb itt élni, mint máshol, a Messiások mégis vállalják feladatukat, bár nincs értelme. Az ismétlések, túlzások miatt még jobban hangsúlyozzák ezt az érzést, a teljes reménytelenséget, céltalanságot. Viszont ott van az a bizonyos mégis: ezerszer is vállalják küldetésüket.
A Messiások lehetnek a kortársak, az utódok, akik próbálnak tenni valamit a magyarságért, a népért, mégsem sikerül, csak szenvednek, mégis szüntelenül próbálkoznak. Általában úgy szokott lenni, hogy az embert. és a munkásságát csak a halála után ismerik el igazán, életében rá se hederítenek. Talán Ady is ezt érezte, hogy nem ismerik el eléggé, eltávolodik a messiásoktól, pedig az ő szerepe is ez lehet. Sosem lesz a kedvenc költőm, de azért vannak versei, amiket átérzek.

Címkék: ady, magyar irodalom

Álmom: az Isten.
Nem hasonlít az eddigi istenes versekhez. Még nem találta meg Istent, csak keresi. Meg sem jelenik a versben, nincs a lírai én és Isten között kapcsolat, távol vannak egymástól. Az egész vers egy állapotot ír le, saját magáról szól, Isten csak egy maga által alkotott személy. Viszont ott van a halál közelsége. A hitet összekapcsolja a halállal.
Sokan nem foglalkoznak a hittel, nem is érdekli őket a hit, azt sem tudják eldönteni, higgyenek-e Istenben-e vagy nem, csak a halál közeledtével ébrednek rá, hogy nem ártott volna hinni valamiben/valakiben. Akkor gondolnak Istenre, akkor imádkoznak mikor már megvan a baj, segítségre van szükségük. A végső elkeseredésben mindenki Istenhez fordul, és tőle várja a megoldást. Szerintem az lenne a jó, ha életünk során fokozatosan "építenénk" fel a hitünket, és nem az utolsó pillanatban kezdenénk el hinni.

Címkék: ady, magyar irodalom

Amikor meghallom ezt a 3 szót: A föl-földobott kő, akarva akaratlanul is egyszerre két dolog jut az eszembe, Ady verse és a következő dal:

Amíg átérsz a kezdet szűzhaván
Csak a csendet hallod a lépteid nyomán
Dehogy bánod hogy merre is visznek el
Csak mész, mert menni, menni kell
Hívnak, csalnak ringató mesék
Messziről még minden csillag szép
S megérintenéd

Föl-földobott kő
Földet ér majd újra
A törvényt soha nem téphetjük el

Föl-földobott kő
Vonzza még a múltja
Az otthon soha nem lesz másik hely

Sosem voltam az, ki nem jár széllel szemben
Sem a költő, aki ugyanezt mondja, szebben
De már értem, az érzés utolért
Mikor újra földet ért a gép
Lesz az úgy, hogy újra indulnék
Szólnak még a csábító mesék
Hogy próbálj szerencsét

A versnek és a dalnak is ugyanaz a mondanivalója. A lírai én sorsa a magyarság, bárhova megy, bármit tesz, bárhogy próbálják csábítani, akkor is visszatér a magyar földre. De ez nem baj, mert nem véletlen, hogy hova, mikor születünk...állandóan magamat ismétlem. mert ez a sors, eleve el van rendelve, olyan, mint a gravitáció, a követ feldobjuk, és leesik, nem lehet tenni ellene.
Mai életünkben is fontosnak kellene éreznünk magyarságunkat, a szokásainkat, a hagyományainkat, a hazaszeretetet, bár a rohanó világban ez egyre nehezebb, de bármilyen helyzetben vagyunk, ezt kaptuk, nekünk itt kell megállnunk a helyünket, büszkének kell lenni arra, hogy itt születtünk és itt élünk. Ez már megint saját magam ismétlése, talán a tavalyi 'menni vagy maradni' esszéből...
Ezen felül értékelnünk kellene (sajnos én sem mindig tudom) azokat a dolgokat, amiket ránk hagytak az ősök. A verseket, a regényeket, a hazaszeretetet, és még sok minden mást.

Címkék: ady, magyar irodalom