A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fűszőnyeg pompás zöldje kihímezve ibolyakékkel, szironták arannyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélegzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz...

Most, hogy megvan a kötelező 20, úgy gondoltam, hogy írok még pár kedvencemről. Az első, Az arany ember.
Sokan nem szeretnek Jókait olvasni, mert hosszú, terjengős, unalmas...nem mondom, hogy imádom a hosszú tájleírásokat, de szerintem egy jó regénybe ilyen részek is kellenek, hogy az olvasó megismerje, el tudja képzelni a környezetet.
Romantikus ábrázolásmód jellemző a regényre, pl. a mellékszereplők vagy nagyon rosszak, vagy nagyon jók, viszont Timár és Tímea jelleme összetettebb. Timárt bár vonzza az "alabástrom szobor", és a kötelességtudat, sosem kapja meg Tímea szerelmét, talán mert az "arany ember" ért az üzlethez, de a lány szívét nem tudja megnyerni, mert Tímea mást szeret. És Tímár is.
Tímár ingázik, vívódik, de választania kell két világ közt: vagy Tímeával marad Komáromban, ahol megbecsülik, magasztalják, gazdag, de igazán nem boldog, vagy a senki szigetére költözik, ahol nem rangjáért, pénzéért szeretik, hanem önmagáért, ahol megtalálja egyéni boldogságát, a szerelmet, a családot.
A tetőpont szerintem a legjobb része az egész műnek, ahogy Tímár mindenkivel elhiteti, hogy halott, és a senki szigetét választja. Viszont Tímea nem lehet felhőtlenül boldog Kacsukával, mert Tímár és Noémi fiúkkal levelet íratnak neki, és egyértelművé válik Tímea számára, hogy volt férje él.
Az is érdekes rész, amikor Tímea Brazovicsékhoz kerül, és cselédként bánnak vele, elhitetik vele, hogy Athalie helyett ő lesz Kacsuka felesége, aztán az öreg Brazovics halála után megfordul a helyzet. Athalie lesz a szolga, Tímea az úrnő, és megkapja Kacsuka szerelmét is, nem csoda, hogy Athalie meg akarja ölni a lányt, aki mindent elvett tőle. Szóval végül, az egész történetben csak a senki szigetén élők lesznek boldogok, bár Noémi elveszti édesanyját, viszont a pár "betelepíti" gyerekeivel a szigetet.
Szerintem ez a mű minden korban aktuális, hiszen ha valamikor elegünk van a szürke hétköznapokból, ma is szívesen elmennénk egy lakatlan szigetre, ahol csak azokkal lehetünk, akikkel szeretnénk.
Számomra a tanulság az, hogy keresni kell a boldogságot, az érzéseinket kell követnünk, amik ezerszer fontosabbak, mint a pénz vagy a hatalom...ja,és talán az,hogy szerelem nélkül ne házasodjunk. :D

Címkék: jókai, magyar irodalom

Mint amikor éjjel fényképeznek és villanóport gyújtanak, úgy izzott a balatoni fürdőhely a verőfényben. A meszelt kunyhók, a kukoricagórék, a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is. Az akácfák poros lombja pedig olyan fehér volt, akár az írópapír.

Emlékszem erre a novellára általánosból, már akkor is nagyon megrázott. Pedig akkor csak a cselekményre figyeltem. Nem akarom most le leírni a két oldalas esszémet, hátha valaki ötletet merít belőle, (bár szerintem nem sokan olvassák a blogom :D) de azért pár dolgot leírok. Szerintem az a legmegrázóbb benne, hogy egy család élete egy véletlen esemény miatt hogyan változik meg. A haragos apa sír, az anya összeomlik. De biztos, hogy véletlen? Több elemzést is elolvastam, és többen is megemlítik az apa egy mondatát: "Sírba visz ez a taknyos." Vagy inkább fordítva? Kosztolányira nagy hatással volt Freud, aki szerint nincsenek véletlenek, mindent a tudatalatti irányít. Igazából az író elég sok mindent az olvasó fantáziájára bíz. Szeretem az epikájában, hogy mindig fenn tudja bennem tartani a feszültség érzését, akár hányadszorra olvasom a műveit. Meg azt is, hogy sok mindent elhallgat, megdolgoztatja az olvasót, aki aztán jó sokáig töprenghet azon, hogy például hogy halt meg a víz alatt is jól úszó Jancsi.

Címkék: kosztolányi, magyar irodalom

Mit is írhatnék az Édes Annáról? Sajnos nincs friss olvasási élményem, mert húsvétkor olvastam el, de azt tudom, hogy tetszett, de olvasás közben mindig volt bennem valami megmagyarázhatatlan feszültség, egy fura érzés, ugyanúgy mint a Fürdés című novellában, Kosztolányi elég jól el tud bizonytalanítani és feszültséget kelteni bennem.
A sok elfojtott érzésnek, gondolatnak egyszer a felszínre kell törnie. Anna nem tudta kivel megosztani problémáit, megalázták cselédi, női, anyai és emberi mivoltában is. Éreztem, hogy a sok megaláztatásnak lesz következménye, de azért arra nem gondoltam, hogy kettős gyilkosság...Először bele sem gondoltam, hogy mennyi módon alázták meg, de így visszagondolva teljesen megértem, mert úgy tekintett rájuk, mint "gazdákra" és nem úgy, mint emberekre. Néha úgy érzem, hogy hasonlítok Édes Annára, bár sosem veszteném el annyira a fejem, hogy valakit megöljek, de ha sok feszültség összegyűlik bennem, én is robbanni tudok. Szóval számomra a tanulság az, hogy az embernek meg kellene tanulnia levezetni a feszültségét pl. futni két kört a ház körül, vagy kiírni magából a problémákat, vagy valakivel megosztani. Anna meg jobban tette volna, hogy már mikor megjelenik, a hatodik részben - amikor Ficsor ajánlgatja - lelép, és akkor nem kellett volna elviselnie a sok megaláztatást. De Vizyné annyira ragaszkodott hozzá, hogy az ő cselédje lett. Meg is kapta élete végéig, megásta a saját sírját.

Címkék: kosztolányi, magyar irodalom

A legpesszimistább halotti beszéd, mégis ez tetszik a legjobban, mert nagy hatással volt rám.
A tavalyi "menni vagy maradni" fogalmazásomban is megemlítettem már Márait.
"Márai Sándor 1948-ban emigrált, miután politikai nézetei miatt egyik regényét nem jelentették meg. 2-2 évet töltött Svájcban és Olaszországban, majd élt New Yorkban, ismét Olaszországban, majd '79-ben San Diegoban telepedett le. Életének saját kezével vetett véget 1989-ben. Egy a hazával kapcsolatos gondolata A kassai polgárok című regényében hangzik el: "Menj nyugatra. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél."
Így már érthető a költő pesszimizmusa. "Ha emlékeink szétesnek, szétesik nemzetünk is." A nemzethalál miden korban aktuális. A magyar társadalom a 21. században egyre fogy, ha így haladunk pár évszázad, akár évszázad múlva teljesen eltűnhetünk. Afrikaiak kapálnak a síron, kaktusz nő s mexikói fejfán.
Igaz, a határainkon túl is élnek magyarok, de mégsem az anyaországban, így külföldön egyre inkább "bekebelezi" őket az ottani kultúra, hagyományok, a nyelv. Lehet, hogy el is felejtik az anyanyelvüket, már a legalapvetőbb dolgokat sem anyanyelvükön fejezik ki.
Azért van kivétel, Márai, aki magyarul írt élete végéig. Ott vannak a művészeti alkotások is, amik nem engedik feledtetni értékeinket.
Manapság mégis sokan választják az egyszerűbb utat, külföldre "menekülnek" egy jobb élet reményében. De megéri? Lehet, hogy jobbak a körülmények, nagyobb a fizetés, de megéri idegennek lenni vagy átvenni a kultúrát, amihez nincs is közünk? Lassan már fontosabbak az idegen nyelvek, mint az anyanyelvünk.
Igazából ezt a témát még sokat lehetne ragozni, tavaly meg is tettem az esszében. Ebből mára elég ennyi.

Címkék: magyar irodalom, márai

Kosztolányi Halotti beszéde evokálja az "eredeti", ómagyar Halotti beszédet, a kettő között vannak hasonlóságok pl. maga a cím, az első sor, mindkettő temetési, szónoki beszéd, mindkettő többes szám első személyben a többes szám második személyű hallgatósághoz, hozzátartozókhoz szól.
Viszont a hasonlóságok mellett sok különbség is van a két mű között. Kosztolányi "beszéde" lírai, profánabb, viszont szakrális szintre emeli az emberi életet. Mert "Ilyen az ember. Egyedüli példány". Minden ember - személyisége, élete, sorsa - egyéni és megismételhetetlen. Az élet érték, mindegy, hogy ki az, aki meghal, értékvesztés történik, mert sosem fog újjászületni, nem lesz még egy ugyanolyan ember, mint ő. És a halál után - Kosztolányi szerint - nincs semmi, ezért tragikus is lehetne, ha nem lennének ott az emlékek. A hozzátartozók, barátok mindig a lelkükben őrzik a halott emlékét, így a "szelleme" tovább él, generációkkal később is. Mint például a költőké, akiknek nemcsak életpályájuk, hanem műveik is tovább élnek, mert olvassuk, elemezzük, tanuljuk őket ötszáz, akár ezer évvel később is.

Címkék: kosztolányi, magyar irodalom

Mint aki a sínek közé esett
A szegény kisgyermek panaszai kötet nyitó verse. A halál előtti pillanatot ragadja meg, amikor lepereg az ember előtt az élete. Ezt sikerült elsőre leszűrnöm belőle, arra egyáltalán nem gondoltam, hogy a felnőtté válásról is szólhat. Pedig ez a téma számomra elég aktuális…
Az idő olyan, mint a vonat: jön és megy, egy pillanat alatt. A 18. szülinapom is hamar eljött. Talán túl hamar. De ahogy közeledett, éreztem, hogy változom, már másképp látom a világot. "Sok-sok ferde kép, és lát, ahogy nem látott sose még". Valahogy másképp látom az eddigi életemet. Azt hiszem, a negatív dolgok is kellettek ahhoz, hogy erősebb legyek, hogy azzá váljak, aki most vagyok. A boldog pillanatok számomra sokkal maradandóbbak. Amikor úgy érzem, hogy szeretek élni és nem hiába vagyok a világon, vannak céljaim, és vannak, akik szeretnek. Sokkal jobban, mint gondoltam.
"Mindennek rendelt ideje van". Bármilyen nehéz is, de most kell elindulnom a felnőtté válás hosszú és rögös útján.

Címkék: kosztolányi, magyar irodalom